4:59
Repedés a falon, a két matrac közötti rés. Ide fordul be a test, ide ernyed bele a csípő, a könyök és az orr, ha a test egyedül van az ágyban. Két fül, két szem, egy orr, két matrac, a testet vagy a zug vonzza, vagy a szimmetria. Ha a test nincs egyedül, ha két test van egymás mellett, akkor az egyik testet a másik vonzza, a rés fölött találkoznak, összepréselődnek, egymásba gabalyodnak, nyirkos lesz a nyakuk, ajkuk felpuhul, olyanok lesznek, mint egy nejlonzacskóban felejtett farsangi fánk. De róluk most nincs szó. Hajnali négy óra. A jobb fül hallgat, nem tehet másképp, a szemek csukva, a bal fül pihen, az aszfalthoz súrlódó autókerekek hangját tompítja a párnába tömött kacsatoll. A jobb fül hallja, ahogy az út kanyarog, az autókerekek hangja elhalkul és felerősödik, ritmusnak talán nem mondható, inkább a kanyarok rendszerét követő lüktetés. A kanyarok pedig követik a dombok rendszerét, az erdőét és a patakokét, a vaddisznók pirkadati vonulásának útvonalát, nem, a vaddisznókra senki nincs tekintettel. A kanyarok után feltűnő vaddisznók évente legalább három életet követelnek ezen a szakaszon. A test érzi, hogy egyre éberebb, hogy nincs mellette senki, hogy a matracok széle fájó nyomot hagyott homlokán. Mutatóujját szemöldökei közé teszi, két sűrű erdősáv, a tisztást átszeli egy patak. Utálja azt a ráncot, éles mélyedés, a matrac nyomába torkollik. A mutatóujj a homlokról most a mobilra vándorol, megnyom valamit, áttetsző számok jelennek meg a kijelzőn. 3:59. A test felsóhajt, a sóhaj mélysége alapján ugyanúgy jelezhet beletörődést, mint felszabadulást. Bosszankodást nem, a bosszankodás sóhaja felszínesebb. Ami ilyenkor bosszantaná az embert, bármilyen lényegtelen, például, hogy az interneten rendelt cipő talán a kelleténél fél számmal nagyobb, ilyenkor burjánzásnak indul, minden lélegzetvétellel növekszik, és végül olyan elviselhetetlen nagyságúra nő, hogy a testet belülről szinte megrepeszti. 4:01, olvassa a test a kijelzőn. És mi történt ebben a két percben, kérdezi magától a test, és a kijelzőjére néz, az áttetsző számjegyek mögött egy párát lehelő erdei tó, mégis mi a fene történt ebben a két percben, ami miatt megérné ébren lenni? A test a fal felé fordul, a repedésre mered, legalábbis arra a pontra, ahol a repedést sejti, és mélyre szívja a falból áradó hűvöst. Csak egy óra a huszonnégyből, azaz a nap egyhuszonnegyede, azaz négyegésztizenhathathathathahathét százaléka, az nem sok, sem baleseti rizikónak, sem cipőre adott kedvezménynek. Még nem nappal, de már nem éjszaka, holt tér a tegnap és a holnap között. Ebben az órában alig történik valami, de ami történik, az legalább olyan súlyos, mint egy szélvédőnek csapódott vaddisznó. Ebben az órában csak születni, elválni vagy meghalni lehet. Ha ezekre nem kerülne sor, akkor az álomból felszínre dobott test jobb híján gondolkodik. A falból áradó hűvös megnyugtatja, enged állkapcsában a szorítás. A tudata tiszta, mindent ért és lát egyszerre, anélkül, hogy újra kinyitná a szemét. Látja maga körül a bútorok körvonalát, az ágy széle és a könyvespolc közötti távot, látja a padlóra dobott nadrágból kilógó övet, érzi a kilincsből áradó rézszagot. Látja a könyvek borítóján a színeket, regények szereplőit, a szereplők életét és halálát, a kocsiban ülők életét, akikkel ebben az órában nem történik semmi, vagy csak lényeges, látja a kocsiban ülők lecsúszott szemüvegét, a kopasz fejük búbját, ahogy a szemüveget keresik, hallja a kanyarban a féket, a puffanást. Az áttetsző számok 4:59-re ugranak. A test elernyed és a résbe fordul. Még egy perc és eltűnnek a kontúrok.
Borító: Unsplash
